Magyar
Română
View Large
Szalacs
Az ezer pince faluja
A 12. századbeli német telepes község már a tatárjárás előtt kiváltságos helyzetben volt. A „só útjáról” elhíresült Szalacs lakói valamikor 1236 előtt Szatmár városához hasonló kiváltságokat nyertek. A 13. század elejétől sókamaraközpont volt. Nevezetessége az 1800-as évek elején épült négylyukú híd, amely az Ér patak felett ível. Római katolikus temploma 1792-ben, a református 1798-ban épült.
Nagyszülöttjei Balaskó Nándor (1918-1996) szobrászművész, testvére az ’56-os Balaskó Vilmos (1914-2004) református lelkész, Szalacsi Rácz Imre (1900-1956) költő, író, publicista, Gyalókay Lajos (1825-1899) 1848-49-es szabadságharcos, jogász, Simay István (1833-1910) az 1848–49-es szabadságharcos, tanár, pedagógiai író, tankönyvíró, Andrássy Ernő (1894-1968) orvos, ornitológus, régész voltak.
Napjainkban Szalacsot az ezer pince falujaként tartják számon. A 970 pince utcákba rendeződve kanyarog a faluvégi domboldalban, ritka látványossággal járulva hozzá a régió szépségéhez. A legrégebbi pincét 1803-ban építették. Egy-egy pince akár 30 méter hosszúságban is benyúlik a föld mélyébe, így az érmelléki borok aromája, zamata, tisztasága, hasonlatosan a kisrégió többi bachuszi nedűjéhez, a századok folyamán igazi versenytárssá nőtte ki magát a Kárpát-medencei magyar borok világában.
Pincesorok
Szalacson mintegy 970 domboldalba ásott pincét tartanak számon, amelyek az Érmellék leghíresebb pincesorát alkotják. Közülük a legtöbbet a múlt században építették, a legrégebbi 1803-ban épült. Az Érmellék termékeny domboldalaiban a szőlőtövek ősidők óta otthon vannak. A régió elismert borait a budapesti királyi vacsorák asztalain, sőt a bécsi császári udvarban is kóstolhatták. A mélyre ásott pincék üregei, ódon falainak öregsége őrzi az itteni borok zamatát, titkát, mely ma is apáról fiúra száll. Az Érmellék termékeny domboldalaiban a szőlőtövek ősidők óta otthon vannak. A régió elismert borait a budapesti királyi vacsorák asztalain, sőt a bécsi császári udvarban is kóstolhatták. A mélyre ásott pincék üregei, ódon falainak öregsége őrzi az itteni borok zamatát, titkát, mely ma is apáról fiúra száll.
Története
Szalacs Margitta és Érmihályfalva közt fekszik. A zömében magyarok által lakott falu már a bronzkorszakban is létezett. 1067-ből származik az első írásos dokumentum, mely település meglétét bizonyítja, az 1215-ös krónikákban pedig Zolos néven jelenik meg. Úgy tartják, hogy a magyarok letelepedésének idejében egy erős szláv közösség élt itt, akik sókitermeléssel és ennek értékesítésével foglalkoztak, innen eredeztethető a település elnevezése is. A középkorban a só nagy értéknek számított, ezért 1217-ben Szalacs egy virágzó kereskedelmi központtá válik. A sótartalék kimerülésével, az ezzel való kereskedelem is egyértelműen megszűnik, így a szőlészet lesz a vidék fő gazdasági tevékenysége.
A Szalacsra bevándorló németek száma kisebb lehetett, mint az őslakosságé, folyamatosan be is olvadtak a magyar környezetbe. Az elmagyarosodás folyamatát meggyorsíthatta az is, hogy a tatárjárásban megritkult németségnek nem volt utánpótlása. A 15. század óta fennmaradt névsorok már teljesen magyarnak mutatják a lakosságot. A határnevekben maradt ugyan halvány nyomuk, mely igen fontos bizonyíték, hisz egyedül a személy- és a dűlőnevek bizonyíthatják a települések etnikumának összetételét. A 15. század elején a váradi káptalan birtokába jutva Szalacs kiváltságai elvesztek, s ezzel leomlott minden válaszfal, mely a színmagyar környéktől védte volna.
